Bevezető
Tudom, hogy egy luxusmárka mobiltelefonjának nem arról kell szólnia, hogy milyen sokat tud. Legalábbis ezt a nézetet próbálják belénksulykolni az ilyen cégek, sem a Vertu, sem a Mobiado, sem pedig jelen tesztünk gyártója, a TAG Heuer nem veszi tudomásul, hogy ellentétben mondjuk a karórákkal itt nem elég az, hogy valamit nemes anyagokból tesznek össze, egy mobilnál igenis fontos a funkcionalitás. Egy luxus kávéfőző isteni kávét kell csináljon, egy B&O hangrendszer pedig nem csak a design miatt lesz kívánatos, az úgy is szól. Egy luxusautó sem attól lesz rohadt drága, mert négy kerekén egy aranyozott kasznit hord, hanem a belezsúfolt műszaki megoldások és a dögerős motor is kell ahhoz, hogy a fabetét ne csak öncélú hajóács demonstráció legyen.
A TAG Heuer 2008-ban dobta piacra a Meridiist családot, amelyből legalább két tucatnyi különböző kivitel készült, ezek kizárólag külsejükben térnek el, leginkább a hátlap milyensége teszi drágábba az egyébként sem olcsó alapmodellt. A designban van némi eredetiség, de a tudás már négy évvel ezelőtt is nevetségesnek számított, elég ha csak annyit mondok előzetesen, hogy a kínai készülékek hagyományait követő MTK platform dolgozik a méregdrága burkolat alatt, ami azért sokat elárul arról, hogy a TAG Heuer mennyire van képben a mobilok világában.
Azóta volt nálunk ugyanettől a gyártótól okostelefon is, az sem volt egy kimondott csúcsgép, de ott legalább valamennyire lehetett látni, hogy a cég tudomásul vette, hogy menő körökben sem árt, ha egy nyamvadt emailt meg lehet nézni és a kamera nem csak jelzésértékű. A Meridiist esetében ezekre még nem ébredt rá a TAG Heuer, ugyanakkor a készülék azóta is a kínálat része, nincs Meridiist 2.0, ez a koros-dohos modell az óragyártó kínálatának legolcsóbb darabja, amely újonnan még mindig 3000 eurót kóstál. Ami mindenképpen túlzás, hát még akkor, ha egy hátlapra tett Lamborghini felirat további súlyos százasokat jelent az árcédulán.
Az XXL GSM volt olyan kedves és egy használt darabot küldött el megvizslatásra, de ez még ebben a formában sem éri meg, lehet, hogy csak néhány száz lepedő így az ára, de cserébe már kopott a piros bőr a sarkokon, és nagyon olyan benyomása támad az embernek, mintha egy különösen béna ízléssel megáldott amatőr haxolóművész ragasztotta volna fel a hátuljára a pingpongütőjéről lehámló borítást, épp csak az nincs rajta, hogy hány csillagos a szoft.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
